DRÓTSZAMÁRON A DÉL-BALATON MENTÉN

Sorozatunk következő részeiben az Apostolok lovát drótszamárra cseréljük, hogy folytathassuk a Dél-Balaton felfedezését. Közel 50 km-es kerékpártúránkat Keszthely-Külső Pályaudvaron kezdjük, majd a Balaton nyugati csücskébe tekerünk, a Festeticsek vadászkastélyát érintve megmásszuk a Marcali-hátat, leereszkedünk a Nagy-Berek sejtelmes világába, majd Magyarország utolsó működő gazdasági vasútjának végállomására érkezünk. 

Keszthely-Külső Pályaudvarát a Déli Vasút 1861-ben avatott Budapest–Fiume vonalának egyik kora reggeli szerelvényével értük el hűséges társaink, két MTB bicó társaságában. A most is nyüzsgő életű, forgalmas vasúti csomópontot 1888-tól hívják Balatonszentgyörgy Vasútállomásnak, ugyanis ekkor adták át a keszthelyi szárnyvonalat, így saját pályaudvara lett a Festeticsek városának. Indulás előtt becsaptunk egy „inditóitalt” az itt még működő, retro hangulatú restiben, majd idézve Jókait („Nyergelj, fordulj!”) felpattantunk paripáinkra, és Keszthely irányába fordítottuk a kormányokat.

A falut elhagyva a balatoni kerékpárúton komoly fordulatszámmal tekertük montijainkat. Erre a túrára az útviszonyokra tekintettel terepes gumit szereltem, melyeknek nyomását az erdei és berki utakon folyamatosan csökkenteni fogom, mivel a ballonosabb gumikkal könnyebben haladhatunk a földes, homokos utakon. Azt tudjuk, hogy bicózásnál vagy domb van, vagy szembe szél fúj. Ez most sem volt másképpen, mivel komoly szembe oldalszél kapott el bennünket – ez a legrosszabb – , ezért komoly erőfeszítést igényelt a haladás.

Első megállónk, a Zala folyó torkolata, ahol most is komoly horgászélet zajlott. Ha kedvünk van, letérhetünk a folyó mellé, és elsétálhatunk egészen a torkolatig. Nyeregbe pattanva továbbálltunk Fenékpuszta felé, ahol előbb a Festeticsek egykori, mára teljesen lepusztult majorsági épületét néztük meg, de csak messziről, mert hallomásokból tudjuk, hogy nem a legbiztonságosabb helyszín. Évekkel ezelőtt a Keszthelyen nem szívesen látott lumpen elemeket költöztették ide, akik tovább rongálták a valamikori impozáns, elegáns kiskastélyt és a gazdasági épületeket.

Ezután az egykori Valcum megmaradt romjai között csavarogtunk. Valcum a Pelso környékének legfontosabb és legnagyobb erődje volt, fontos hadiutak mellett állt. Az egykori erődből elgurultunk még a madártani állomáshoz és madármenhelyhez, melyet a tulajdonos elmondása szerint teljesen magánerőből tartanak fenn. Aki itt jár, ne hagyja ki, hogy körbejárja, felkapaszkodjon a kilátóba, ahonnét elénk tárul a Balaton nyugati medencéjének hatalmas nádasa a gazdag madárvilággal egyetemben. Érdemes még lesétálni a pár méterre lévő, itt még érintetlen tópart öblébe.

Fenékpuszta környékén, ha időnk engedi egy egész napot is eltölthetünk, eltekerhetünk a védett feketefenyő-fasoron Keszthelyig, vagy akár Tutajos és Matula bácsi nyomába is eredhetünk a Kis-Balaton hatalmas vízi világában. Mi visszatértünk a kerékpárútra, frissítettünk a 400 éves Berki betérő kocsmában, mely egykor híres somogyi betyárok (Patkó Bandi, Nádi Jancsi) kedvelt csárdája volt.

Innét már visszafelé tekertünk, de valami furcsa rejtély végett a szél is megfordult, és újra szemből kapott el bennünket. Sebaj, vígan tapostuk a pedálokat, áttekertünk a Sárkányölő Szent Györgyről elnevezett falun. A falu névadójának jelentős kultusza van a településen, róla nevezték el a templomukat, és több ház homlokzatán is felfedezhetünk róla festményeket, domborműveket. Megcsodáltuk a templomot, fejet hajtottunk a hősi emlékműnél, megnéztük a Talpas Házat, majd felkapaszkodtunk a Festeticsek által az 1820-as években épített vadászkastélyhoz, a Csillagvárhoz, melyet magánbefektetők az utóbbi időkben vonzó turisztikai célponttá varázsoltak. Több kiállítás, babamúzeum, panoptikum, állatsimogató, és persze csárda található itt. A csárdában autentikus környezetben kóstolhatjuk a környék borait, híres ételeit, mint a dödöllét, a kőttrétest, a prószát és társaikat.

Frissítést követően csökkentettem a keréknyomást, majd óriás gabonatáblák mellett kapaszkodtunk a Bari-erdő irányába. Mielőtt betértünk az erdőbe, vetettünk egy pillantást a Zala-völgyére, a Kelet-Zalai-dombságra, no és a Balaton nyugati medencéjére is, ahol a láthatárt Badacsony és a Szent György-hegy zárta le.

Miután elnyelt bennünket az erdő, hullámvasutazásba kezdtünk, több meredek emelkedőt és lejtőt tudtunk le, volt, ahol a meredekség vagy a sár végett csak tolni lehetett a bicókat. Több irányváltást követően átvágtunk az M7 autópálya fölött, ekkor már a Marcali-hát gerincútján tekeregtünk, elhagytuk az erdőt, és a Felső-hegy boronafalú, zsuppfedeles pincéi között haladtunk. Egy tanyánál a ránk rontó kutyasereg miatt emeltük a pedálszámot, így kitikkadva érkeztünk meg a Szent Donát-kápolnához. Az idillikus helyen, 240 méteren található kápolnát a Festeticsek építtették 1785-ben. A megható, piciny kápolna igazán több figyelmet érdemelne. Gyönyörködtünk az elénk táruló panorámában, betoltunk egy csúcscsokit, és továbbálltunk.

Rövidesen elhagytuk a művelt területeket, az erdő szélén lévő GSM-torony után az első jelzetlen úton keletnek fordultunk, és a vadaskert dagonyás, agyagos mélyútján ereszkedtünk le a Csemetekerthez, ahonnét újabb vadregényes mélyútban kapaszkodtunk fel a Baglyashegy szőlői közé, és értük el a kéthelyi Fáncsi-várat. Buda 1541-es elfoglalását követően százával épültek az ilyen kis erődítmények, próbálván feltartóztatni az oszmán seregeket. A cölöpvárat a környék földesura, a Fáncsi család Guilo Turco tervei alapján építtette. A csatározások alatt többször gazdát cserélt, mígnem a törökök 1600-ban végleg elfoglalták és felégették. Az utókor a vár belső területét zsidó temetőként használta. A várból ma csak a sáncok láthatóak.

Várnézés után legurultunk az Árpád-kori Kéthely központjába. Gyors falunézést követően egy lejtős utcán gurultunk le a Balaton magassági szintjéig, 110 méterig. Áttekertünk a megszűnt Balatonszentgyörgy-Somogyszob vasútvonalon, és meg is érkeztünk túránk csúcspontjához, a Nagy-Berekhez.

Hasznos információk

Itt fontos megemlíteni, mivel a Nagy-Berek területe fokozottan védett, és intenzív vadgazdálkodás folyik rajta, nincsenek kijelölt turistautak, ezért ha a területen szeretnénk túrázni, indulás előtt egyeztessünk a terület kezelőivel (Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság, Hubertusz Bt.)!

A Nagy-Berek a Balaton egyik árterületi öble volt, a Kis-Balaton egyik meghatározó ökológiai tényezője. Az egykor összefüggő vízterület lecsapolást a 19. század második felében kezdték el, ennek következtében több mint 200 km-es csatornahálózatot alakítottak ki. Legértékesebb területe a Fehér-vízi láp, óriás nádasokkal, kisebb szigetekkel, melyeket a korabeli lakosság menedékhelyül használt a tatár és a török elől. Gazdag az élővilága, nagyon sok ritka és védett növény- és állatfaj él a területén, vadban rendkívül gazdag. Felejthetetlen élmény itt túrázni.

Mivel innét homokos, mély talajon haladunk tovább, ezért a guminyomásokat tovább csökkentettem. Előbb a Füzesi-árok és a Boronkai-patak közti töltésen nádasok, árterek közt tekertünk, néha egy-egy kisebb hüllőt, teknőst felriasztva a kora tavaszi napsütésben, kik ijedten ugrottak a védelmező sásba. Kereszteztük a gazdag horgászhelynek számító Nyugati-övcsatornát. Továbbra is hamisítatlan berki környezetben haladtunk, kereszteztünk több csatornát, majd megérkeztünk az egykori Pálmajorhoz. A mára teljesen kihalt településre csak pár kultúrnövény, gyümölcsfa és néhány méternyi aszfaltmaradvány emlékeztet.

Innét az ország utolsó gazdasági kisvasútjának pályája mellett, a Pálmajori-csatorna süppedős töltésén tekertünk a Nyugati-főcsatornáig, ahonnét előbb dózerúton, majd aszfalton értük el a fenyvesi Vízházat, majd túránk végállomását, az 1950-ben épült Balatonfenyvesi Kisvasút végállomását. A kisvasút fénykorában a közeli Csisztafürdőre és Táskára is járt. Gazdasági jelentőségét fokozottan elvesztette, a pálya állapota fokozatosan romlott, így 2002-től menetrendszerűen csak Somogyszentpálig járnak a szerelvények. Aki vasúttal szeretné felfedezni a Nagy-Berket, az ezzel a járattal megteheti, hisz a szerelvény a terület legértékesebb, legszebb részein halad keresztül. Ünnepi alkalmakkor és nyáron berekfelfedező különvonatok is indulnak, informálódni a MÁV honlapján tudtok.

Tartalmas, igen érdekes túránkat a Balatonfenyvesen még létező Gombában egy pohár hideg sör mellett fejeztük be.

Szöveg: Soós Lajos
Fotó: Soós Margit
 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket! 

TI ÍRTÁTOK

REJTETT KINCSEK NYOMÁBAN A DÉL-BALATONON

Folytatjuk a Balaton déli partjától pár kilométerre lévő kevésbé ismert érdekességek bemutatását. Mostani 25 kilométeres túránkat Balatonszemesen kezdjük, próbáljuk meglesni a tündéreket, hogy az utána következő falvak között újból meghódítsuk Somogyország legmagasabb pontját. Majd a löszpincesoron ereszkedünk le Szóládra, onnét sietünk, mert randevúnk lesz Süsüvel, a híres egyfejűvel. 

Környékbeliek szóbeszéde szerint a tündéreket reggel van esélyünk elkapni, így a kora reggeli vasparipával érkeztünk meg a déli part ékkövének és leghangulatosabb üdülőhelyének számító Balatonszemesre, mely már évszázadok óta fontos település, mivel az Adria felé tartó kereskedelmi és hadi út erre haladt. Lóváltó állomás is működött itt, melynek egykori épületében ma Postamúzeum található.

Lekászálódva a vonatról betértünk a békebeli hangulatot árasztó vasútállomás melletti műintézménybe, hogy magunkra ölthessük folyékony télikabátjainkat. Szeretjük ezeket az autentikus helyeket, mindig bölcsebbek leszünk pár magvas gondolattal. Ma ezt olvashattuk: „Kérjük, ne dobjanak égő cigarettacsikket a földre, mert megégetheti távozó vendégeink tenyerét.”

Miután belsőnk átmelegedett, következett izmaink bemelegítése, melyhez kitűnőnek bizonyult a központig folyamatosan emelkedő főutcácska. Túránk első szakaszán a sárga sáv jelzéseket követtük, vetettünk pár pillantást a híres Kistücsök Étteremre, a még téli álmát alvó Postamúzeumra, majd a Latinovits Emlékmúzeumot elhagyva a pálosok történetét bemutató régi magtár mellett meneteltünk. Rátértünk a rendkívül hosszú Széchenyi utcára, ahol felvezetőm, állandó túratársam – hallgatva a Bergendy egykori slágerére – 5. sebességbe kapcsolt, csakúgy faltuk a métereket, átbújtunk az M7 alatt, elértük az egykor sokkal szebb napokat látott Bagó-dombi kemping kerítését. A valamikor jól menő kemping enyészet ette épületei mellett rövidesen elértünk a vadregényes Tündér-völgy bejáratát.

A romantikus, gyönyörű völgy az Avas és a Bagó-domb közt terül el. Kiváló kirándulóhely lehetne, sajnos a fejlesztések azonban elkerülik. Bár csöndben haladtunk, úgy látszik, ezúttal is elijesztettük a tündéreket, ám mintha felfedezni véltük volna a csodaszép hangjukat.

Az elmúlt napok olvadásának és csapadékos időjárásának köszönhetően a szekérúton dagonyázva tudtunk haladni, ez a sárdagasztás majd az egész napunkat végigkísérte. A völgyben a Barátok oldalában található egy 2012-ben kialakított pálos kegyhely, melyet körülményes megtalálni. Amikor beérünk a sűrű erdőbe, ott kell keresni egy jelzetlen szekérutat, melyen fel tudunk kapaszkodni a Mindenszentekről elnevezett, pálosok által 1323-ban alapított, egykor jelentős templomhoz. A kolostor a török dúlás következtében pusztult el, megmaradt építőköveit a környékbeliek széthordták, a terület a földdel vált egyenlővé. Feltárása 2012-ben kezdődött, azóta is minden évben folytatódik.

Visszatérve a jelzett úthoz, kemény emelkedőbe kezdtünk a Mészkemence-tető (267 m) felé, közben letértünk a jelzett, de foglalatlan Bóbita-forráshoz, mely egy vadregényes szurdok alján ered, igazi kihívás leereszkedni és kikapaszkodni. Fújtatva értünk a tetőre, ahol elhagytuk a szép tölgyest, és óriási megművelt földek között gerincúton meneteltünk, majd ereszkedtünk le Telekibe.

Túránk több, a Balatonhoz közel lévő Árpád-kori településen vezet keresztül, melyek mára a Balcsi közelségének ellenére tetszhalott állapotba kerültek. Furcsa kontraszt kerít hatalmába látva az enyészetet, miközben a pörgős, fejlett idegenforgalmú „magyar tenger” 10 percnyi autóútra fekszik. Telekit IV. Béla adományozta az esztergomi johannitáknak, román stílusú templomát, Szent András tiszteletére szentelték fel. A régi temetőben található műemlék templomot ma is használják.

A falutól a zöld sáv jelzéseken haladtunk tovább, egy laposan lejtő homokos szekérúton erdősávok és szántók között. A nyílt részeken csodás kilátás tárult elénk a Balatonról, az északi partról és a Külső-Somogy lankáiról. Alig másfél kilométer után megérkeztünk a következő csendes Árpád-kori településre, Nagycsepelyre. A pusztuló településen csak az élet apró jeleit lehet felfedezni, amilyen gyorsan érkeztünk, olyan gyorsan el is hagytuk. Aszfalton rongyoltunk be a közeli Kötcsére, mely csak egy apró pont a térképen, de az ország történelmében fontos szerepet játszott.

Kötcsét az oklevelek II. András korában említik először, a török elnyomás alatt elnéptelenedik, a török kiűzését követően az Antall család birtokába kerül. Ekkor jelentős fejlődés veszi kezdetét, több kisnemesi kúria épül a faluban, melyek ma is meghatározzák a falu képét. Kötcse az előző faluktól eltérően fejlődő, takaros település, jelentős szőlő és borkultúrával. Erős emelkedőn, majd völgymenetben értük el a központot, ahol a falu egyetlen műintézményében jó fél órás pihenőt és frissítést rendeltünk el magunknak.

Rövid felfedező sétát követően erős kapaszkodásba kezdtünk Újhegy irányába, az aszfaltos út a falu végén egy jól járható löszfalak közt futó földútra váltott. Ezen kapaszkodtunk tovább, a gerincet elérve szőlőtáblák és szántók között értük el Somogy második legmagasabb pontját, a 313,5 méteres Csillagót, ahol egy 26 méter magas geodéziai torony is áll, ahonnét állítólag fenséges panoráma tárul elénk, de mivel erre a toronyra is ki van írva, hogy látogatása tilos és életveszélyes, így köszönettel kihagytuk a lehetőséget.

Rövid gerincvándorlás után a piros rom jelzésre váltottunk, ezen értük el Somogy legmagasabb pontját, az Alman-tetőt és a Nezde-tetőt. Ezekről a helyekről a sorozat első részében írtam, így most csak pár pillantást vetettünk a csodás látképekre, átváltottunk a zöld háromszögre, és meredek lejtőn értük el az egykori Nezde falut, melyet már a 11. században „jegyeztek”, jelenleg üdülőfaluként funkcionál.

A most kihalt falutól ritkás jelzések mellett, térképünkre és helyismeretünkre támaszkodva haladtunk Nezde-puszta irányába. A nyílt területen orkán erejű szembe szél kerekedett, kis túlzással egyet léptünk előre, kettőt hátra. A Nezde-pataknál végre irányt váltottunk, így a szél már elviselhetővé vált, átkeltünk a rettentően ingoványos, dagonyás patak fölött, majd folyamatos emelkedésbe kezdtünk a Kátya-domb szántói közt, melyeket egy idő után óriás szőlők váltottak. Már Szólád területén jártunk.

A dombtetőről betonozott úton löszmélyútban ereszkedtünk, lassan megjelent a falu büszkesége, a löszfalba vájt pincesor. A pincéket a 19. században vájták, eredetileg rejtekhelynek szánták őket, ide dugva a fináncok elől a borukat a gazdák. A látványos pincesort 1999-ben újították fel, ekkor kapott Európa-díjat, de az értékmegőrzésért Henry Ford Európai és Kulturális Örökségért Díjjal is jutalmazták ezt a látványosságot.

Általában találni olyan pincét, ahol ott van a gazda, így meg tudjuk nézni belülről is, sőt meg is tudjuk kóstolni a közeli dűlők finomabbnál finomabb nedűit. Mi ez alkalommal csak egy rövid bórkóstolót tartottunk, és tovább ereszkedtünk a szintén Árpád-kori Szólád központjába. Érdemes felfedezni a takaros falu nemesi kúriáit, valamint a római katolikus és a református templomot is.

A túrán idáig 25 kilométert tettünk meg, több mint 400 méteres szintemelkedéssel, az idő is elment, így buszra szálltunk, azzal értük el Balatonszárszót, melynek büszkesége, a Csukás színház, ahol gyerekkorunk hőseivel, Süsüvel, a Nagy ho-ho-horgásszal, Pom Pommal és társaikkal találkozhatunk. Ha szerencsénk van, még a Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze díjjal büszkélkedő költővel, Csukás Istvánnal is összefuthatunk. Ha időnk engedi, keressük fel a tragikus sorsú költőóriás, József Attila emlékmúzeumát, mely a vasútállomástól csak pár méterre található.

Szöveg: Soós Lajos
Fotó: Soós Margit